Álom

Álmodtam éjjel oly gyönyörűt. Kellemes, szép történet volt. Megjelent bennem, és útra kélt. Deh mire leültem, hogy életre keltsem, egy az egybe elveszett. Tudom, hogy élt, hogy létezett. Hogy benne volt oly sok érzelem, de mostanra, elveszett. Láttam az árnyát, tudtam, mit tesz, s miért. Eleven történet volt egy fiúról, kinek senkije sincs. Ott volt Ő egyedül, a betonrengetegben. Arctalan árnyak vették körül, mentek egyik irányba, vagy a másikba. És Ő csak állt, és várta a fényt. De az nem jött. Várt, hosszú órákon át, majd mikor egy kopott sárga busz megállt előtte, felszállt rá. Elindultak valahová a külvárosba, hol még olykor látni fát, meg virágot. Kedves asszonyság mosolygott rá, s kínálta hellyel. Lyukas kis nadrágját nem varrja be senki, a hűvös szél áteszi magát vékonyka kabátján. Arcocskája kormos, szemei szomorúak. Anyátlan kis árva, ki az utcákat járva koldul némi ételért. Mikor a buszon, már csak Ő egyedül utazott, a sofőr megállt, egy sötét kis megállóban, valahol az erdő szélén. –Na lódulj, kiáltotta, és kinyitotta az ajtót. – Meg ne lássalak itt többé, méghogy itt melegedjél, fizetés nélkül? Mégis mit képzelsz? – kiáltott a marcona hang. És a gyermek odébb állt. Oly messze voltak a várostól, hogy esélye sem volt visszajutni oda. A szél fagyosan fújt, az ágak recsegtek. Vihar készült odafent, igazi tomboló. Mikor a gyermek beljebb ért az erdőbe, már tombolt is odafenn. Hatalmas jéghideg cseppek zuhantak alá, melléjük fagyasztó szélvihar. Ágat tört ketté mellette, fákat hajlított. Tudta jól, itt nincs biztonságban, így beljebb araszolt. Egy apró kis faház állt az erdő közepén, mikro kis ablakain keresztül fény kandikált. Elindult a gyermek, hátha befogadják az éjszakára. Bekopogott az ajtón, de nem jött felelet. Nem nyitotta senki. Lenyomta a kilincset, s az nyikorogva tárult ki. Benn leheletnyi gyertyák adtak némi fényt. A kandallóban ropogott a tűz.

- Csukd be gyorsan gyermekem, elalszik a tűz. Igyekezz. – Hallatszott a vékonyka hang.

A gyermek, úgy tett, ahogy parancsolták. Majd beljebb lépett a kis viskóban.

- Dejó, hogy jöttél, hamar, szaladj ki a ház mögött van még rőzse. Hozzál be egy jó nagy ládányit. Az elég lesz ma éjszakára. Cudar időnk van.

- Igenis. - válaszolt, bár még mindig nem látta, kinek.

Mikor a láda rőzsével visszatért, odatérdelt a tűzhöz, és rakni kezdte befelé.

-         Jól van fiam, elég lesz, majd később még teszel rá.

-         Igenis anyám. –motyogta a fiú, és lekuporodott a tűz mellé. Fagyott kis kezeit odadugta a meleget nyújtó lángokhoz. Lassan felmelegedtek apró kis végtagjai.

-         Köszönöm, hogy befogadott. –motyogta.

-         Én köszönöm a segítséget gyermekem, nélküled, megfagytam volna az éjjel. Öreg vagyok én már, nem bírom el a rőzsét, és ebben a cudar időben, ki se tudtam volna menni érte.

-         Szívesen segítek a ház körül, cserébe.

-         Itt maradnál mellettem?

-         Igen. Szívesen segítek.

-         Akkor legyen úgy. –Motyogta az anyóka, majd álomba szenderült.

A kisfiú, két-három óránként tett friss rőzsét, a tűzre, hogy ki ne aludjék.

Gondolatok.

Gondolatok

Ahh azok a szemek… imádom ezt a tekintetet. Nem tehetek róla, totálisan megbabonáz, ahányszor csak ránézek. Nem értem én ezt. Sose voltam ilyen típus, de Ő, az őrületbe kerget. Itt ülök a szobában és nézem Őt. Halvány fogalmam sincs, miről beszél, néha elejtek egy-egy aha, igent, és bőszen bólogatok, de már vagy fél órája elveszítettem a fonalat. Csak bámulom a mozdulatait, a gesztikulációt, az ajkait, és a szemét. Nem tudom, mi van velem… tényleg nem.

Nem ismerem túl rég, de mégis ő van hozzám a legközelebb. Egy fórumon akadtunk egymásba, és azóta, ha tehetjük, összejárunk. Néha igen zárkózott, de nekem már valamelyest kinyílt. Én pedig csak próbálok mellette lenni. Sok kudarc érte, sokmindent másképp lát mint én. Vagy azért, mert még fiatal, vagy azért, mert más életet adott neki a sors. Néha borzasztó pesszimista, máskor meg olyan, mint egy gyermek a tündérmesék világában, és nem látja a valót, csak a képzelt cukormázas babaházat.

Be kell valljam egyre inkább érzem, hogy ez a heti egy-két alkalom nem elég, szeretem ha itt van velem, és hiányzik, ha nem. Igazából mindig úgy próbáljuk csinálni, hogy ő alszik itt, vagy én ott. Egy idő után azt éreztem érinteni vágyom. Akárhányszor megtettem, beleborzongott minden porcikám. Akartam magamnak ezt az érzést. Szerettem volna ha velem van, ha átölelhetném, ha érinthetném… Ahh azt hiszem több ez mint barátság. Vagyis az én részemről.

Tavaszból nyár lett, nyárból pedig ősz, és én azt hiszem egy cseppet sem változtam. Már tudom jól, hogy szeretem. Zakatol a szívem, ha meglátom, izgulok minden találkozáskor, mint egy kisiskolás az első randi előtt. Tördelem az ujjaim, harapdálom a szám szélét. Totálisan kész vagyok. Minden alkalommal eldöntöm, meglépem, amit szeretnék, hogy ma biztosan elmondom, amit érzek.

Gyáva vagyok, nagyon gyáva. Ismét itt van velem, én meg, csak élvezem a jelenlétét, és gyönyörködöm benne. Most jött vissza a fürdőből, és még a cseppek ott ülnek a bőrén. Meseszép, ahogy meg-megcsillan rajta. Ahogy bőre issza befelé a gyöngyöket, és én… elveszek az illatában. Az én illatom van rajta, mégis, egészen más az aromája. Megfogom a kezét egy pillanatra, míg kiindulok a fürdőből, és közlöm, nemsokára jövök, addig nyugodtan nézze meg az e-maileket vagy csináljon amit szeretne. Ilyenkor mindig sietve tusolok, nem szeretek sok időt tölteni nélküle, amikor velem van… Olyan jó lenne, ha itt lenne velem… Áhh hihetetlen, hogy ezt csinálom magammal. Egyre inkább be fogok csavarodni. Gyors tisztálkodás és vissza hozzá. Ott ül a gépem előtt, háta kellemesen görbül meg, alakja légies, mégis megfelelően kidolgozott. Nem vett még alsóneműt. A törülközője félig lecsúszott. Jézusom, meseszép az a csípőcsont. Áfff térj magadhoz Tora, ezt nem szabad.

Gyors ugrok mögé, és hátulról játékosan átölelem. Ő hátramosolyog, és megfogja egy pillanatra a kezem, majd mellé ülök. Faggatom mit csinál, miket nézett még nem voltam. Poénkodok, ő pedig nevet. Gyönyörű játékos trilla. Igazi élmény ezt hallani. Kár, hogy ritkán teszi meg…

Meg akarom csókolni, deh nincs rá erőm. Félek, hogy egy életre elveszítem. Hiszen sose beszéltünk erről. A lányokról sokszor beszélünk, de még nem volt semmi komoly kapcsolata. Néhány hazug nőszeméllyel összetalálkozott, akik jó alaposan átvágták, és ez megsajdította a lelkét. Azt szeretném, ha érezné, hogy lehet másképp. Én.. tudnám szeretni, ahogy kívánná, megadnék neki mindent, bármit, amit csak szeretne. Soha az életben nem szerettem még fiút, de ő… ő más. Őt tudnám szeretni. Sőt, már most szeretem. Ezt tudja is, hisz mondtam, hogy fontos nekem és mit érzek, de ő ezt másképp gondolta. Ő is szeret, és neki is sokat jelent a barátságunk… Na igen… barátság…

Elment és én megint kezdek magamba roskadni. Nem értem miért vagyok ennyire gyáva? Hisz ha tényleg szeret, és fontos vagyok neki, akkor attól, mert elmondom, mit érzek, még nem fog eltávolodni… Na igen. De mi van, ha mégis? Mi van, ha megrémül, és közli, hogy ez nem helyes, és ezt ő nem tudja csinálni, hisz ő nem szeret úgy engem. És hanyatt-homlok elmenekül… Én meg itt maradok egyedül, keserű ízzel a számban…

Itt ülök, és nem tudom, mi van. Veszekedtünk. Azt hiszem féltékenység lett úrrá rajtam. És az, hogy nem vette észre, hogy én itt vagyok neki, nagyon elkeserít. Közölte, hogy lett valakije. Találkoztak, és most együtt vannak, pedig barátságnak indult. Szidom magam, mert én nem léptem, ő pedig igen. De úgy éreztem, hogy ha lépek, elveszítem. Így megbújva a háttérben élveztem ki az aprókat, amiket nekem adott. Erre jött az a másik, és most… Igazából örülnöm kéne, hisz ez egy barát feladata nem? Örülni a boldogságának, és annak, hogy szeretve van, de nem tudok örülni, mert vége. Elvesztettem. Többé nincs szüksége rám, és nem fogja a hétvégéit rám áldozni, mikor ott az a másik. Nem fogja őt a háttérbe szorítani miattam. Biztosan nem.

Most azon merengek, hogy én is lehetnék ott. Talán ha meglépem, ha megmondom, hogy szeretem, ha őszinte vagyok, akkor most én lennék ott. De féltem ettől. Gondoltam majd szépen kialakul, és van időnk, de nem volt. Erre nem számítottam. Nem mondta, hogy beszél vele, nem mondta, hogy ismerkedik, nem készített fel, nem adott valami támpontot. Egyszerűen már csak azt közölte, van. Ez már megtörtént, és azóta… nem beszélünk. Én kiléptem ebből, és őrlődök, neki meg talán már nem is hiányzom. Azt mondta, nem hagyjuk ezt annyiba és ő küzdeni fog. De az óta semmi. Nem jött. Én meg várok. Nem tehetem meg a lépést helyette. Mert tudni akarom, hogy tényleg küzd-e, hogy tényleg vagyok annyira fontos… De eddig úgy tűnik, beigazolódik az, amit mondtam. Nem kellek. Már nem.

A franc ebbe. Annyira elkeserítő. Itt ülök, és látom, hogy fenn van a portálon, de nem írok rá. Azon őrlődöm, mit is írhatnék, mit mondhatnék? Sajnálom? Persze. Megbántam? Félig-meddig. Visszacsinálnám? Azt hiszem. Bár, biztos vagyok benne, hogy újra ezt tenném. Kifakadnék, és fájna. Fájna, mert nem beszélt róla, mert nem vette észre, hogy szeretem, és most. Egy szinte vadidegent csókol, és Neki írja ki, hogy hiányzik… Nekem azt mondja, nem akarja a barátságom elveszíteni, mert sokat jelent neki… Deh, nem jön. Megbántottam, persze, hogy meg, mert összehordtam hetet-havat, mert dühös voltam, mert elkeseredett, mert… mert áhh.

Hónapok mentek tova, és minden úgy maradt, ahogy. Ő nem jön, én nem írok. A lelkem romokban, de kezdem megszokni a kínzó, maró érzést, kezdek visszatérni valamelyest az életbe, bár, nem eszem sokat, inkább csak vegetálok. Az emberi társaságra sem vagyok kíváncsi. Behúzódtam, és magamra zártam az ajtót. Eltemetem magamban az érzést, és próbálok napról napra élni. Ha eszembe jut, csak felkavar, így nem megyek nagyon a szokásos fórumokra. El akarom felejteni, ki akarom zárni.. mindent ki akarok…

Már nem számít semmi. Lassan borul ködbe a világ. Már minden rendben lesz. A testem elernyed, a végtagjaim kellemesen bizseregnek. Nem is tudom miért féltem ennyire ettől. Nem is fáj a vég. A lét inkább adott kínokat. Néhány utolsó szippantás az élet levegőjéből. Érzem az illatát, újra itt van velem. Látom az arcát, érzem a bőrének lágy érintését. A könnyeim lassan indulnak utolsó útjukra. Finom lágy hullámzás, halk zene szól. Én pedig, egyre lágyabbnak érzem magam. Repülni tudnék. Már csak az agyam játszik furcsa képzetekkel. Színeket látok, foltokat, fényeket. Apró kis buborékcseppeket.

Már csak a sötét maradt. Már nem érzek semmit. Csak felszabadulást. Csak boldogságot, eufóliát. Lebegek, és elernyedem. Ennyi volt vége. Ég áldjon Yoshi…

Vívódás

Megj: Az éremnek mindig két oldala van.

Megint engem néz, és érzem, hogy belepirulok, miért teszi ezt velem? Miért néz így rám? Inkább elfordítom a fejem, ügyet sem vetek rá. Nem lehet, hogy valaki így nézzen. Biztosan csak én képzelem magamba. Csak a képzeletem játszik kusza érzéseket. Csak az ad többet annál, ami. Ő a barátom, semmi több. Nem is lehet. Miért gondolok mégis rá másképp? Miért zakatol így a szívem, ha meglátom? Mitől fáj, ha nincs velem, és miért melenget, ha érint? Hogy történhetett ez meg? Mért érzem, hogy ölelni vágyom? Miért borzongok meg, ha véletlen hozzám ér? Hogy lehet, hogy magam is közeledem, és igyekszem közelebb kerülni? Miért zakatol így a szívem. Oly hevesen ver. Sose gondoltam, hogy ilyen is lehet.

Egy napon rámírt. Én meg boldogan válaszoltam, kedves srácnak tűnt, és mivel nincs sok barátom, gondoltam, jó lenne olyannal lenni, aki hasonló érdeklődési körű, akivel önfeledten beszélhetek, és megért. Ráadásul közelebb is lakik hozzám, mint a többiek. Szinte percek teltek el, mikor először találkoztunk, és olyan volt, mintha mindig is ismertem volna. Elérte, hogy kinyíljak, hogy elmondjam a belső gondolataim. Két-három találkozás után úgy összenőttünk, mint két testvér. De az érzéseim, ennél többek voltak. Igyekeztem elnyomni, elhessegetni, de rá kellett jönnöm, nem megy. Amit ő baráti kézfogásnak, örömteli ölelésnek szánt, vagy éppen csak hozzám ért, hogy figyeljek rá, azt én… mámornak, igazi csodának éltem meg. Oly forró, oly lágy, oly kellemes volt minden pillanata. Rá kellett ébrednem, szeretem őt. Először úgy voltam, biztos csak valami érthetetlen testi vágy, érdeklődés iránta, aztán, tudtam, ez nem csak az. Sose éreztem ilyet. A lányok akikkel együtt voltam, sosem adtak efféle érzést. Csak Ő volt nekem. Mikor valami bajom volt, hozzá mentem, s megvigasztalt. Oly szorosan ölelt, és tudtam, biztonságban vagyok. Belefúrtam a fejem a mellkasába, és nem vágytam másra, csak arra, hogy örökké így legyen. Mellette akartam lenni, csak őt, akartam egyedül.

Hónapokig sírtam könnyesre a párnám, gyűrtem össze minden megírt levelet, miben elmondom, mit érzek. Pontosan tudtam, nem tudnám egyenesen a szemébe. A levél jobb. Így nem kell ott lennem, mikor ellök, elutasít, és utána soha többet nem látom. Mérlegeltem, hosszú hónapokig ezen törtem magam, és rájöttem fontosabb Nekem mindennél. Így minden marad a régibe. Nem mondom el mit érzek, így megmarad nekem. Így nem veszíthetem el.

Regisztráltam egy társkereső oldalon. Meglepődtem, mennyi lány írt rám. Némelyikük elég kedves is volt. Fel is vettem velük a kapcsolatot.

Összeszedtem minden erőm. Már pontosan tudom, mit kell tennem. Nem bírom ezt tovább. El kell Őt engednem, hogy képes legyek tovább lépni. Ma lesz az utolsó találkozás. Minden pillanatát örökre a szívembe zárom, és többé, nem találkozom vele. Így lesz a legjobb. Megérdemli a boldogságot, és azt, hogy szeressék. Mi sosem lehetünk egyek, hisz az nem helyes, és ha elmondom neki, amit érzek, meggyűlöl. Ezt nem tudnám elviselni. Inkább én vetek ennek véget. Egy utolsó találkozás, ennyi maradt nekem belőle.

Kiléptem a fürdőből, és Ő, megint úgy néz rám. Totálisan megbabonáz a tekintete. Tudom, hogy ismét a képzeletem játszik, és valójában nem így van. Lehet csak nem sikerült megfelelően megtörölköznöm, és azon mosolyog. Olyan szép. Szeretem ezt az arcát, megnyugtat. Az a kellemes barna szempár, ahogy képes még a szemeivel is mosolyogni, nem csak az ajkával… Hihetetlen, hogy ennyire tökéletesen szép ívű, finom áll létezzen. Sosem láttam még ilyen szépet, és azt hiszem nem is fogok.

Ő is ment a fürdőbe, kifelé megérintett, és én.. totálisan elolvadtam… megint nem tudok magammal mit kezdeni. Míg a csobogást hallom, azon agyalok, megcsókoljam-e? Hisz mit veszítek? Úgy sem láthatom ezután soha többé, akkor meg? Legalább ez az emlékem lenne még Róla. Tudni akarom, milyen íze van az ajkainak. Érezni akarom a bizsergést, miközben forrósága érint.

Yoshi ébreeedj…

Mikor visszatér hozzám, megcsap az illata. Oly kellemes friss, és üde. Haja nedves, kuszán göndörödik a vége. Poénkodik, én felnevetek, ismét loptam az érintéséből. Kezeit kaptam. Puha selyem. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és én ismét belefeledkeztem. Belé. Őt akarom, csakis őt… Ölelni vágyom, csókolni, szeretni.

Gyorsan telt el ez a két nap, és én már a vonatból nézek vissza Rá. Soha többé nem találkozhatunk. El kell Őt engednem. Nem tehetek mást. Szemeim a távolba révednek, gondolataim pedig körülötte. Vajon hiányzom majd Neki? Emlékezni fog rám? Mi legyen az ok? Hogy mondjam el, hogy többé nem jövök?

Mikor hazaértem válaszoltam pár e-mailre. A szomszéd városban lakik az egyik lány, aki nagyon kedves volt eddig velem. Egy ideje leveleztünk, és elmondtam Neki, mit is érzek. Nem tudom miért, de úgy éreztem, Neki megtehetem. Megértett, és igyekezett segíteni. Hamar jóba lettünk, így tudtam jól, mit kell tennem.

Írtam Neki, és Ő, kiakadt, mindent a fejemhez vágott, hogy nem vagyok igaz barát, hogy, hogy tehettem, hogy nem szóltam neki a lányról, és mégis mikor akartam elmondani, az oltár előtt?

Nem írhattam neki, hogy az egész kitaláció. Csak színjáték, hogy okom legyen eltávolodni, hogy képes legyek tovább lépni és elengedni Őt. Az egészet miatta teszem. Azt akarom, hogy boldog legyen. Nem jöttek ki jól a dolgok, de összekaptunk, és innentől, az egész a kitartásomon múlik.

A hetek hónapokká duzzadtak, és nem írtam neki. Nincs perc, hogy ne gondoljak rá, nincs óra, hogy ne fogjam vissza magam. Nem szabad, nem írhatok Neki. Ő nem jön. Bizonyára már nem is hiányzom Neki, és rég túltette magát rajtam. Ennyi. Így lesz a legjobb, mind a kettőnknek. Vagyis neki. Neki biztosan.

Nem bírom tovább, még egyszer, egyetlen egyszer látnom kell. Pillanatok alatt pakolom össze a cuccaim a táskába, és rohanok a vonathoz. Az állomásról, egyenesen hozzá sietek. Nem kell, hogy elém jöjjön, pontosan tudom az utat. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, el fogom mondani Neki. Nem bírom tovább, el kell mondanom, mit érzek. Vele akarok lenni, csak vele, hisz szeretem. SZERETEM tiszta szívemből.

Az ajtó nyitva, belépek a lakásba, egyenesen a szobájába. Az ágyon fekszik, furcsán remeg. Tekintete ködös. Úr isten, mit tettél? Rohanok hozzá, és a fejét az ölembe helyezem. A szájából furcsa fehér hab buzog. Mit tettél? MIIIIT? Ne tedd ezt hallod? Itt vagyok, itt, minden, minden rendben lesz. Érted? Kiabálom torkom szakadttából, miközben a mentők számát tárcsázom. Ő rám néz, egyenesen a szemembe. Tudom, hogy már nincs itt, már valahol messze jár. Felém nyújtja kezeit, és én arcomhoz simítom. Könnyeim záporoznak, Ő pedig suttog valamit. Nem értem, nem tudom, mit akar. Szeretlek hallod? Kiáltom. El nem menj nekem, tarts ki kérlek. TARTS KI! Üvöltöm neki.

Mikor bevisít a mentő, és a fehérruhások felérnek, már rég késő. Csak a fejemet ingatom. Már nincs velem - motyogtam. Már elment. Jobb helyen öröklétre kárhoztatva, megannyi gyarlóság és gyűlölet nélkül. Ő már nem szenved. Itt hagyott engem, hogy vállamon cipeljem ezt a súlyt. A titkot, melyet örökké magamban kell hordanom.

Nem volt nehéz. Csak egyetlen röpke pillanat, egy finom fuvallat kellett csupán, és én már repültem. Várj meg Tora, megyek.

Emlékül a csillagporban lebegő összes szerelmes léleknek, akik azóta is keresik a párjuk.

Lángok

 megj: Drága barátnőm rajza elindított bennem pár gondolatot. Ne számítsatok nagyra, de remélem, tetszeni fog.

A kép a szöveghez: http://sarah-valsheim.deviantart.com/art/Waiting-194514159

A napkorong már vígan a másik földrész lakóit örvendezteti meg pajkos táncával. A hold olykor kiles a morcos esőzők között. Csillagok ragyogják keresztül a szürke viharfellegeket.  A város fényei tarka színáradatba borítják az apró kis házak oldalát. A sötétség leple alatt megjelennek az árnyak, finoman kúsznak a házfalakon, és elbújva a fény elől pécézik ki áldozatuk. A fekete alak nem bujkál, nem rejtőzik. Egy magasabb épület szélén ülve nézi a fények táncát. Szürkésfehér haját finoman cirógatja az esti szél, szeme olykor vöröslően ég, máskor kéken szikrázik. Szeret gyönyörködni az éjszakában, mindig talál benne valami újat és szokatlant. Hosszasan kémleli a szürke kis bárányok foltjait, amint ide-oda mozognak. Tekintete elidőz a víz csorgásán. Nézi, ahogy megbújik egy pillanatra a karcsú kis híd alatt.

A falu, melyre most letekint, talán szülővárosa volt egykoron, lehet emléket ébreszt benne, miként gyermekként futkosott a tengerparton. Olykor, ha kedve tartja, végigsétál az emberek közt. Oly észrevétlen, hogy csak némelyikük fordítja utána a fejét.

Vöröslőn lebegő sála játéka a szélnek, finoman dobálja, forgatja, ringatja anyagát…

Már rég nem e világ gyermeke, megrekedt lét és nemlét között, napjai az örökkévalóságba nyújtóznak, számára az évek percekként hatnak, s a lét csak egy állapot.

Mellette láng ad pirosló fényeket, érzi a melegét, mégsem fűti fel. Narancs és citrom játszik bohókás kergetőzést, s mélyén ott van megbúvva a kis apró fekete pont, miből ereje éled. Kanóc lehet, mely mélyről szív táplálékot, hogy tüze soha meg nem unva adjon világot.

Az éjnek vándora, örök utazó, fakó kabátját bőszen koptatja az idő. Arca időtlen, tekintete öröklétbe réved, teste csupán tok, mely egyazon külsőt kölcsönöz már évezredek óta. Haját mégis ugyan úgy felkapja a szél, bőre érzi a csípős levegőt, vagy a melegítő napsugarat, de mégsem képes megélni, hogy ez jól esik, vagy dideregtet.

Nono

Tavaszi árnyék

A tavasz első melengető sugarai bejárták a tájat, a nap magasan járt az égen. A jó idő szinte mindenkit kivonzott a szabadba. A gyermekek vígan játszadoztak az aranyló napsugarak közt, csilingelő kacagásuk messze elhallatszott. A madarak dala a fákról igazi muzsika volt a téli hidegtől beszürkült emberiségnek. Zsongott az élet. Pezsget a város. A parkban szerelmesek sétáltak mindenkiben zsongott az élet. Az egyik fa tövében gubbasztott egy fiú, hosszú lábait behajlítva a hátát a fának döntve olvasott. Olyannyira belemerült a betűk adta csodavilágba, hogy körülötte minden csendes volt. Egyetemista létére még mindig gyermeki lélekkel volt megáldva, szeretett belekerülni a könyvekben leírt karakterek bőrébe, szerette hinni, hogy léteznek megmentő hős lovagok, kiknek a jutalma végül a szeretett királylány. Göndörded fürtjeivel finoman játszott a lágy szél. Észre se vette, hogy a mellette lévő morajlás lassan megszűnik létezni és a nap sugarai, már kúsznak le a horizonton. Szürkült a táj s lassan a csillagok is felkúsztak az égre. Csak arra lett figyelmes, hogy fázik. Egy pillanatra kiszabadította kékes szemeit a betűk fogságából, óvatosan maga mellé helyezte a könyvet, majd a kabátja után kutatott, amikor észrevette az előtte tornyosuló alakot. Lassan felnézett, s meglátta, hogy a csoporttársa fürkészi mozdulatait. Nem tudta mióta áll előtte a fiú, de jobbnak tartotta nem megkérdezni. Óvatosan feltápászkodott, majd méltóságteljesen meghajolt. Megigazította az egyenruháját, majd ismételten meghajolt.

- Elnézést kérek Tada-san, nem vettem észre, hogy ennyire késő van...

- Semmi baj, a többiek már aggódtak érted, gondoltam, hogy itt talállak. –mosolygott.

- Máris mehetünk –mondta majd maga se tudja az okát, de elvörösödött. A hirtelenjött pirosságot észrevéve újabb mosolyt kapott válaszul. Majd Tada-san bólintott egyet a fejével s elindult a kollégium irányába. Kisebb távolságot hagyva mögötte suta járással követte. A kanyargós kis utacska mentén az égbe magasodó fák követték egymást s virágillat kúszott az ember orrába, ez épp elég volt ahhoz, hogy a fiú ismételten elkalandozzon a gondolataiban. Nem vette észre, hogy társa megállt, s így egyenesen nekigyalogolt. Kétségbeesett pillantással mérte fel, az előtte állót, majd körbepásztázva szemeivel, rájött, még nem értek be, így nem értette a hirtelen megállás okát. A fiú a szemébe nézett, majd kellemes hangon így szolt:

- Mond, merre járnak ilyenkor a gondolataid Nova-kun?

- Elnézést. Hebegte rekedtes zavart hangon.

- Nem kell. Csak kíváncsi vagyok, mi az, amibe ennyire bele tudsz temetkezni, hogy kizárod a körülötted lévő világot?

- Egy könyv, semmi különös, csak... –kezdte el magyarázni, de elcsuklott a szava mikor az előtte álló fiú egy lépéssel közelebb ment. Lágy érintésébe beleborzongott hideg kezein érezte a másik melegségét. Szíve hihetetlen ritmusba kezdett verni s kérdően nézett Tada-san szemébe. Barna íriszei keresték a másik szemében a választ a hirtelen lépésre. Pár perc néma csend után Tada ismételt lépést tett előre majd finoman a fiú vállára helyezte állát. Alig suttogás jött ki csak a torkán..

- Hogy érhetném el, hogy egyszer én is ilyen figyelmet kapjak?

A fiú némán állt lábai remegtek a szíve hevesen vert, ajkait szóra nyitotta, de nem jött ki hang a torkán, így egy lépést hátrébb lépett, s belenézett Tada aranyló szemeibe. Lehajtotta a fejét, majd felsóhajtott. Tada keserédes mosollyal vette a cselekedetett. Újra megtörte a kettőjük közt lévő űrt, majd alig érintve ajkaival, egy leheletnyi érintést adott a másik feje búbjára. Nagyot sóhajtott s ismételten elindult a kollégium felé. Nova egy darabig állt még a kis kanyargós utacska közepén, figyelte, ahogy a másik továbbmegy, nem látta az arcát, de érezte a keserűséget.. lassan utánnakullogott.

Hajnali részegség

- Nova-kun!

A sokadik megszólításra felemelte a fejét a hang irányába.

- Ó szia, ne haragudj, olvastam.

- Semmi baj, hozzászoktunk már, jött az édes kacaj, s mosoly követte. – Mond csak, van programod estére?

- Igazából... Kezdte volna mondani..

- Nehogy azt mond, hogy olvasni fogsz, ez most nem fog bejönni. Igazán kimozdulhatnál egyszer szombat este. Elmegyünk egy közeli bárba, szeretnénk, ha velünk jönnél.

- De nem vagyok igazából, az a kimozduló típus.

- Nagyon kérlek, gyere velünk. Nem engednek ki minket fiú kíséret nélkül, tudod milyen szigorúak a portán.

- És nincs...?

- Nem, nincs senki, akit el tudnánk hívni, Kérlek Nova, nem olyan rossz három lánnyal elmenni, szórakozni, tarts velünk.

- Na jó, mosolygott, bár tényleg semmi kedve nem volt hozzá, de az unokahúgát nem akarta megbántani, s nem szerette volna, ha egyedül mászkál az éjszakában.

Este kilenc óra. Nova útra készen ácsorog Kimi ajtaja előtt, már lassan 20 perce hallja azt, hogy mindjárt.. mikor kilépett az ajtón a lány. Nova végigpáztáz a hosszú szoknyáján és a finoman kivágott blúzon. Szép és csinos lány volt az unokahúga, sokszor nézték őket egy párnak az utcán, s ők ezt mindig megmosolyogták.

- Csinos vagy – mosolygott majd a karját nyújtotta, s elindultak a lépcsőn lefelé. Körülbelül félórányi séta volt a bár. Kimi barátnői már a helyszínen vártak rájuk. Leültek egy asztalhoz és iszogatni, beszélgetni kezdtek. Néhány sör után Nova felszabadultan társalgott a lányokkal, és kezdte jól érezni magát. Épp nagyban mesélte az egyik könyvben olvasott történetet, mikor finom érintést érzett a vállán. Felnézett, Tada volt az. Mosollyal köszöntötte, majd bemutatta az asztalnál ülőknek s hellyel kínálta. Hajnal egy felé járt, mikor már kezdett távozni a csapat. Nemsoká arra lettek figyelmesek, hogy ketten maradtak az asztalnál. Kimi az egyik barátnőjével ment haza, így Nova elengedte.

- Menjünk lassan mi is, kicsit már sokat ittál, szeretnélek épségben hazavinni.

- Ne légy már ilyen, maradjunk még egy kicsit.

- Na jó, de csak egy kicsit, viszont nem ihatsz többet.

- Gonosz.

Egy óra múlva felállt Tada és Nova mellé sétált.

- Menjünk mostmár. Nova ránézett s látta, most tényleg komolyan mondja, így feltápászkodott. Az alkohol hirtelen megdobta az agyát így megcsuklott a lába. Tada a kezére fogott, finoman megtámasztotta majd kikísérte. Finoman átfogta a derekát, jó érzéssel töltötte el a fiú közelsége s hogy volt „indoka” arra, hogy átölelje. A kanyargós utacskához érve az egyik fa tövében megállt, majd ennyit mondott.

- Pihenjünk kicsit. Nehéz vagy. S óvatosan leültette a földre, s mellé telepedett. Szuszogása lassan lejjebb adott, már indulni készült, mikor észrevette, hogy Nova remeg.

- Te fázol..várj odaadom a kabátom. S a vállára terítette. Nova egyenesen a szemébe nézet majd megfogta a vállát, s közelebb húzta. Tada egy pillanatra tétovázott, majd egy sóhajtással közelebb húzódott s átölelte. Sokáig így voltak, gondolatai a messzibe szálltak s Tada azt kívánta, soha ne legyen vége ennek az éjszakának. Finoman felemelte a fejét majd megnedvesítette ajkait. Tisztátalannak érezte, hogy „kihasználja” a másik részegségét de egyszerűen nem tudott nemet parancsolni a vágyának. Ajkát a másik ajkához érintette. Érezte a sör keserű ízét, számára mégis mézédes volt. Nova kissé meglepetten, de viszonozta az ajkak érintését, nem lökte el magától, inkább az ingjébe markolt s közelebb húzta. Nyelvük finom és forró játékkal érintették egymást s egyre mohóbban kóstoltak a másik húsába. Percek, vagy órák szálltak tova, észre se vették, mikor elengedték egymást. Nova akkor látta először a másik pillantását. Rájött szavak nélkül is arra, mit érez iránta Tada. Finoman magához húzta, majd ennyit suttogott a másik fülébe

- Mióta?

- Amióta ismerlek.. jött az alinghangú válasz s újabb csókba forrtak össze..

Az első nap

Egy tizenhét éves fiúcska álldogál a tanári asztal mellett, térdei összeszorítva tenyerét a lábaihoz tapasztja. Méltóságteljesen meghajol, majd a tanár kezébe ad egy papirost. A padban sorakozó gyerekek kíváncsian fürkészik a történteket. A tanár, miután elolvasta a papíron lévőket, rámosolyog a gyermekre, majd ennyit szól:

- Te A osztályba fogsz járni, ez itt a B. megmutatom, hol találod a termet, kicsit nehéz itt eligazodni. –nevetgélés és sugdolózás hangja erősödik. A Tanár szigorúan ránéz a gyermekekre majd ennyit szól,

- Tada- kun! Kísérd el légy szíves az új diákot a termébe.

- Igenis sensei. Mély tisztelettel meghajolt, majd sarkon fordult s utat mutatva kilépdesett az ajtón.

A folyóson megállt meghajolt majd bemutatkozott Tensou Tada, s kezet nyújtott.

- Novaki Novarou, s erős kézfogás..

- Milyen jó név, Nova- kun. –mosolygott. S újra elindult. Befordult balra és megállt egy ajtó előtt. – Ez az, bökött oda az ajtónak, majd visszaszaladt. Félúton integetett egyet. Nova nézte a fiút majd bekopogtatott az ajtón... Belépett a terembe, ismételten odaadta a papírfecnit. A tanárnő elolvasta, majd az üres padba ültette...

Kínzó érzések

Hajnali féltizenegy.. Nova irtózatos fejsajgásra ébred. Homályos szemeit igyekszik tisztává dörzsölni, de inkább vérvörös árnyalatot csihol a ködös szemeire. Rásandít az órára, majd feljajdul

- Jesszus, elkésem, majd amilyen gyorsan csak tud nadrágot, és pólót húz magára, elkezd rohanni lefelé a lépcsőn, becsapja az ajtót, és fut a buszhoz. Épphogy elérte, leül egy székre, majd igyekszik eligazítani a pólót meg a nadrágot, s így emberi külsőt adni magának. Haja szana-széjjel, a göndörded fürtök gonosz játékot űznek vele, akármennyire igyekszik, nem tudja őket, a szerinte megfelelő helyre navigálni. A megfelelő megállón lelépdes és elindul a szülői ház felé. A kertkapuban édesapja már várja. Morcos tekintettel fürkészi gyermekét, majd így szól:

- Elkéstél fiam, anyukád már aggódott. Látom hosszú volt az éjszaka.

- Ne haragudj apám, mély tisztelettel meghajolt. Sokáig fenn voltam.

- Túlhajtod magad édes fiam, na gyere kész az ebéd.

- Igenis apám –nem merte megmondani, mivel telt az este, jobbnak látta fenntartani azt az illúziót, amit apja képzelt. S mivel tényleg nem szokott szórakozni, járni, így egyszer megtörtént esetként napolta a dolgot.

Az ebédlőasztalnál szülei beszélgettek, de a gondolatai nagyon messze jártak, az éjszakára gondolt s a csókra, próbálta elhessegetni, de nem tudta. Egyre feljöttek a képek, nem merte beengedni a szívébe az érzést, nem is tudta igazából mit érez. A kora ellenére, még sose volt szerelmes, valahogy ezek az érzések még elkerülték. Sose volt az a kimondott csajozó típus, pedig igencsak jóképűnek mondott fiú volt. Sötét göndörkés fürtjei kuszán álltak, néha a szemébe lógtak, a haja általában rövidebbre volt nyírva, mert nem szerette göndörségét, de most még nem volt ideje megnyiratkozni, így szépen látszottak a loknik. Szeme sötétbarna, néha kéknek hatott, néha feketének. Álla finom ívű, arca hosszúkás, de mégis kerekded. Magas vékony de erős testalkat, szépen ívelt vállak és kellemesen kidolgozott hasizom. De valahogy mégse találta magát még szembe ezzel az érzéssel. Nem tudta mit érez, csak azt, hogy látni akarja Tada-t és beszélni akar vele. Úgy érezte, hogy amit tett, nem volt helyes, de mégis a szíve mást diktált… Órák tűntek tova, mikor kilépett a kapun, intett egyet, majd úgy gondolta, ebben a szép napos időben hazasétál, s nem ül buszra. Kellemes szellő borzolta fürtjeit, kémlelte az utca kövezetét, a fák kanyargós ágait. Egyszercsak egy hangra lett figyelmes.

- Nova-kun! Nova-kun várj meg!

Megtorpant, majd a hang irányába fordult. Tada-san volt az. Ott loholt felé, kezét-lábát majd elhagyta úgy sietett beérni. Mikor odaért, megállt s a kezeit a térdére téve próbálta lenyugtatni ziháló tüdejét, s szóra bírni magát.

- Nova-kun, beszélnünk kell. –szólalt meg kellő komolysággal s belenézett azokba a csodás szemekbe.

- Igen, én is szerettem volna beszélni veled, menjünk kérlek egy nyugodt helyre.

- Rendben, tudok a közelben egy jó helyet. Majd mutatta az utat. Körülbelül három lépés távolságot hagyva követte őt Nova, s figyelte az előtte lévőt. Ez volt az első olyan pillanat, hogy gondolatai nem távoztak messze, tudatánál volt, s csak Őt figyelte. Nézte a járását, figyelte minden mozdulatát. Mikor megérkeztek egy kis kietlen parkba, letelepedtek egy padra. Tada Novához közel húzódott, hanyatt dőlt s elkezdett beszélni. Szemeit az égre szegezte, talán így egyszerűbb volt kimondani, azt amit már oly rég magában tartott.

- Nova- kun, sajnálom a tegnap este történteket, hidd el én, nem akartalak kihasználni, nem akartam, hogy azt hidd, a gyengeséged jó eszköz volt nekem arra, hogy megérintselek, hidd el, tiszták az érzéseim. Nem tudok ellenük tenni. Hidd el próbáltam, de nem sikerült, egyre jobban és jobban megszerettelek, és egy napon rájöttem, ez több a barátságnál, vágytam a közelségedre, az érintésedre. Nagyon nehezen tudtam ezt feldolgozni, hidd el, és tudom, hogy nem egyszerű. Megértem, hogyha az életbe többé nem is akarsz látni, egyszerűen hülye voltam. Nagyon kérlek bocsáss meg, ha megígérem, hogy többé nem fordul elő, ugye nem löksz el magadtól? Kérlek..

- Nyugodj meg, szedd össze magad, nem szoktál te ilyen lenni, még sose láttalak ilyennek azelőtt. – Nézett rá a mellette ülőre, s kívánta, hogy lássa a másik szemeit. Néma csönd..

Pár perc után Tada ránézett Novára, szemei furcsa csillogással tükrözték a benne felgyülemlő kétségeket. Nem kellett több szó, nem kellett több ígéret, Nova- kun átlátott mindent, s a benne dübögő szív ritmusa egyre zakatolóbb lett, az agyában feltett kérdések, s az amivel eddig nem volt tisztába, mind válaszra leltek.. Nézte a csillogó cseppeket legördülni s mielőtt még az állán lezuhantak volna, ajkaival parancsolt nekik megálljt. Finoman érintette a sós bőrt, s aliglágy csókot adott, majd feljebb és feljebb is, egészen a szeme sarkáig. Közelebb húzódott s finoman megsimította Tada arcát. Rámosolyodott s mosoly volt a válasz. Ajkaik megpecsételték a ki nem mondott szavakat. Hosszú lágy csókot váltottak egymással, kezeiket finoman egymáséba kulcsolták. Tada közel húzta magához Novát, majd elengedve az ajkai érintését szorosan magához ölelte. Hosszú órákig tartották egymást, majd finoman Tada szakította meg a ceremóniát. Végigsimított Nova arcán majd ennyit mondott:

- Menjünk haza Nono…

Reggeli madárdal.

A puha selyemtakaró észrevétlen csúszott le róluk az éjszaka folyamán. A friss reggeli szél finoman simogatta meg őket. Nova kinyitotta szemét, a fejét finoman felemelte a férfi mellkasáról, mely párnájául szolgált. Finoman kihámozta újait a másik rabságából, majd rátekintett kedvese arcára. Még szeme csukva volt, tüdeje lágy ritmusban pumpálta a levegőt. Puha csókot nyomott párája finom vonalaira, s ezzel elérte a másik ébredését.

- Jó reggelt Tada-san.

- Jó reggelt Nono. –mosolygott lágyan, majd finoman magához húzta kedvesét. Lágy csókokkal érintette feje búbját, majd ajkait is kényeztette.

- Kávét?

- Köszönöm, azt hiszem jól fog esni, de segítek. - Feltápászkodtak a pihe-puha selyemből s besétáltak a konyhába. Nova feltette a Kávét kedvese, pedig mögétapadva segítette minden mozdulatát. Hátulról ölelte és finom csókokkal kényeztette nyakát. A nap lassan kúszott fel a horizontra, a madarak lágy dalra keltek. Nova kinyitotta az ablakot, hogy hallja a muzsikát.

- Mennünk kéne lassan, mert el fogunk késni. Ma konzultációm is lesz, mondta kedvesen Nova.

- Megreggelizünk és indulhatunk is.

- Remek –mosolygott.

- Este?

- Este...

A forró napsugarak könnyed táncot játszottak az aszfalton, ahogy a fák ágai közt levilágítottak. A két fiú egymás mellet komótos léptekkel haladt az intézmény felé. Nova gondolatai nem a semmibe szálltak többé, csak egy ember foglalta el ott a helyet, csak rá figyelt, csak ő volt számára. Nyugodt eleganciával és lágy kézfogással váltak el az udvaron, ki-ki a maga osztályába ment. Nova helyet foglalt a padban s vadul jegyzetelte a tanár minden mondatát. Szeretett történelem órákra járni, ez számára egyenlő volt az olvasással. Képzelete szabadon szárnyalhatott a régi időkbe, s itt még díjazták is eme tevékenységét. Az Ókort és a Lovagkort szívlelte a leginkább, de a napi politikai helyzet se hagyta figyelmét elkalandozni. Szerette tudni a nagyvilág dolgait, viszont nem volt olyan ember, aki röghöz kötött. Szívesen meghallgatta a véleményeket s leszűrte a maga számára fontos információkat. Nyelvet mindig is szívesen tanult és szerette volna látni a nagyvilágot, viszont anyagi helyzetük nem engedhette meg a külföldi utat, sem a kinti tanulást. Pedig nagyon jófejű fiú volt, ami érdekelte, azt nagyon hamar a magáévá tette, a tanárok rajongtak a képességein és minduntalan igyekeztek meggyőzni a szülőket, hogy engedjék gyermeküknek a továbbtanítását egy neves angliai iskolában, de a szülők tarthatatlanok voltak s mindig az anyagiakkal magyarázták a nemleges választ. Nova sose volt az a szülők ellen fellépő típus, de mindig is egy külföldi iskola volt az álma.

Másnap egy Magas szőke férfi jött be az osztályba egy papírköteggel a kezébe. Elmondta, hogy a hibátlan tesztet megírók ösztöndíjat nyernek az iskolájukba s nekik csak az oda utat kell finanszírozunk, mert az ösztöndíj álja az iskola teljes költségét és a kollégiumot is. Nova szeme felcsillant, és igyekezett a tesztet minél jobban kiötleni, de figyelme elkalandozott. Épphogy megérezte a szerelem melengető érzését, épphogy elkezdett élni, máris el kell dobnia magától mindezt a tanulás érdekében. Órák futottak tova mikor a teszteket beszedték, a magas úriember felállt s a vaskos irattartóval a kezében kiment a teremből. Néma csend ült a teremben, még a légy zümmögését se hallani, csak a tavaszi napfény és a madarak dala hozott egy kis színt a terem szürke némaságába. Újabb órák eltelte után a férfi visszatért a terembe.

- Kita- san és Nova- kun, idefáradnának, kérem? Mondta nyugodt, de mégis parancsoló hangon. A két fiú felállt s odasétált az asztalhoz.

- Kita – san, minden elismerésem, egy ilyen komoly tesztet nagyon nehéz megírni hibátlanul, Önnek sem sikerült, de mivel én vagyok a döntőbizottság feje, s csak néhány apró hibát ejtett, úgy határoztam, maga is megnyeri az ösztöndíjat, egy feltétellel, igyekezzen fiam.

- Köszönöm Sensei nagyon köszönöm, hajolt meg többször is a fiú.

- Önnek Nova- kun pedig annyit mondhatok, ilyen tehetséget kár veszendőbe hagyni, gratulálok, teljesen hibátlan tesztet írt.

- Köszönöm Uram. Szemei keserédes csillogásba kezdtek, s egy könnycsepp hullt a földre....

Az első éjszaka

- Mesélsz?

- Meséljek?

- Persze, nagyon szeretném. – s magához húzta kedvesét, finoman átkarolta derekát s az újait beletúrta a göndörded fürtök közé. – szeretem a hajad- suttogta.

- Szeretnéd, ha így maradna?

- Igen, nagyon szeretném.

- Akkor így lesz. Miről meséljek?

- Amiről csak szeretnél, valami szép történetet.

- Hmm. Volt egyszer nagyon régen egy szegény család, olyan szegények voltak, hogy a napi betevőre alig jutott, egy nap az asszony odament a férjéhez s ennyit mondott. Drága szerelmem, végre megajándékozott bennünket az Isten, gyermeket várok. A férfi örömébe felkapta a feleségét és össze-vissza csókolta. Elment a szabóhoz, s újságolta neki a hírt, másnap a Szabóné kopogtat az ajtón. Kinyitja a férfi és mit lát? A nő hatalmas csomaggal érkezett. Kérdezi a férfi, abban meg mi van? A gyermeknek készítettünk egy kis ajándékot, csaknem lehet mezítelen, mondta az asszony s kibontotta a csomagot. Tele volt szebbnél szebb ruhácskákkal, különböző mérettel, hogy később se szűkölködjenek. A férfi boldogságában azt se tudta mit mondjon. Másnap ismételten kopogtatnak az ajtón, a férfi kinyitja és egy fa gyermekágyat lát, rajta egy cetlit, fogadjátok nagy szeretettel. A kis jövevény ajándéka, üdvözlettel az Asztalosék. Hát az ember úgy megörült, sosem volt része még ilyenben. Harmad és negyed nap is kapták az ajándékokat, kitől mit, a tehenész felajánlotta, hogy hoz tejet, a pék kenyeret adott minden nap. A malomnál felkérték ,segítsen s minden nap fizettek neki egy aranypénzt. Tavaszra, mire a gyermek megszületett a házat teljesen felújították, a tetőfedő segített befoltozni a lukakat. A szomszéd faluból is érkeztek segítő szándékú emberek. A család el sem hitte, hogy velük ilyesmi megtörténhet. A gyermek az egész életüket megváltoztatta. Soha többé nem szűkölködtek.

- Ez szép mese volt. –monda csendesen Tada, puha csókot lehelt szerelme ajkaira, majd álomba szenderült.

Nova hosszasan nézte kedvesét, majd a mellkasára fektette fejét, kezét kedvese kezébe kulcsolta, s lassan ő maga is elaludt.

Egy szál rózsa

Nova keserű mosollyal üdvözölte a konyhában tüsténkedő kedvesét, leült az asztalhoz, s remegő kezekkel nyúlt az evőpálcákhoz. Próbálta palástolni szomorúságát, nem akarta elrontani az utolsó közös éjszakát. Úgy tervezte, másnap bejelenti a távozását, és igyekszik hamar túl lenni rajta, hogy kedvese ne lássa rajta a hihetetlen fájdalmat. Orrába kellemes illat kúszott, ránézett az illatot kibocsátó virágra, egy szál rózsa volt kedvese kezében, azt nyújtotta neki. Finoman elvette a virágot, majd egy csöpp vázába helyezte, egyenesen az asztal közepére.

- Mi a baj, Novaki? Mi történt, úgy látom, szomorú vagy.

- Nem semmi baj, ne haragudj nehéz napom volt ma. Egy fontos tesztet kellett megírnom. Kivette minden energiám.

- Értem, akkor jobb, ha mihamarabb ágyba bújsz, megvacsorázunk, veszel egy forró fürdőt, majd irány az ágy- mosolygott édesen kedvesére Tada.

- Igen, úgy tökéletes lesz –s keserű mosolyával igyekezte leplezni a benne rejlő fájdalmat.

Nova letelepedett a TV elé, nézte a napi híreket, s ezt kihasználva, kedvese úgy gondolta gyors letusol. Nova meghallotta a víz zubogó hangját, felállt és belépett a zuhanyzóba. Kedvese meztelen testét kényeztették a lezúgó forró vízcseppek, sokáig állt az ajtóban s nézte a feszülő izmok játékát, gyönyörködött a vonalak tisztaságában, majd lehámozta ruháit s beállt a tus alá. Óvatosan átkarolta s annyira közel tapadt hozzá, amennyire csak lehet. Tada hátranézett, majd a fiú felé fordult. Magához húzta s forró csókot adott neki. Hosszú szenvedélyes csókot váltottak, lágy érintések követték egymást, majd Nova belesuttogott kedvese fülébe.

- Kész vagyok. – Tada mosollyal jutalmazta a kijelentést, s a csípőjére szorította kezét. Finoman simított rajta végig, majd a fenekén át, a combjait simította. Lassan a tusoló hűvös csempéjéhez tolta kedvesét, a nyakát csókolta majd finoman lefelé haladva minden porcikáját csókkal jutalmazta, mire az öléhez ért, már kemény hímvessző látványa fogadta. Felpillantott kedvesére, aki csukott szemmel, heves zihálással várta a folytatást teste éget a vágytól. Finoman kezébe vette a keménységet, és óvatos mozdulatokkal simította végig, hangos szűkölés volt jutalma a tettének, tovább haladt, majd óvatosan a szájába vette. Finoman mozgott ki-be a szájában, s kezével is rásegített a gyönyör megadásához, Egyik kezével a mellkasát simította másikkal a fenekét. Óvatosan nyúlt a szűk lukba, először csak kívülről ingerelte. Nova teste remegett a gyönyörtől, majd megfordult, kezeit a zuhanyzó falához tapasztotta, lábait szétnyitotta, és kéjtől égett szemmel figyelte kedvese minden mozdulatát. Kínzó fájdalmas kéjt érzett, mikor kedvese beléhatolt. Kezével a nemi szervére markolt majd óvatos ritmusban elkezdett mozogni benne. A nyögések zaját tompította a zuhanyzó zárt ajtaja és a csobogó víz, hűsítő hatású volt a forró kéjtől fűtött testüknek, majd utolsó nyögéssel s hangos zihálással adták meg egymásnak a vágyott érzést. Hosszú percekig maradtak még egymáshoz tapadva, légzésük lassan normálissá vált. Tada végigsimította kedvese nedves arcát, majd életében először kimondta, az eddig kimondatlan szavakat.

- Szeretlek. S olyan közel húzta, amennyire csak bírta.

Nova könnyes szemeit lemosta a víz, a fájdalom és a kéj keveréke, a tudat, hogy vége ennek a csodának, mind rásegített a sós cseppek születésének. Kisétáltak a tus alól, óvatosan letörölték egymásról a cseppeket, majd a hűvös selyem közé bújtak. Nova közelhajolt szerelméhez, s elmondta mi volt az iskolában. Tada mosolygott s ennyit mondott.

- Akkor csomagolunk.

- Tessék?

- Jól halottad, holnap elindulunk, megbeszéljük a szüleiddel, és akár aznap utazunk is.

- Ez nem ilyen egyszerű..

- Dehogy nem, én már tavaly felvételt nyertem az iskolába, de halasztást kértem, az utolsó évemet veled akartam még tölteni. De mostmár, nincs miért maradnom. Itt vagy mellettem s ennél nagyobb ajándékra sose számítottam. Ha szeretnéd, veled tartok.

- Szeretlek...- Édes és hosszú csókot váltottak, s egész éjjel egymást szerették, úgy, mintha tényleg ez lenne az utolsó éjszakájuk, pedig a közös életük, még csak most kezdődik...

Gyöngyharmat

Kezdetek

Mamár teljes bizonyossággal tudom azt, mi eddig csak alkalmanként tört fel bennem. Igyekeztem elnyomni az érzést, de egy nap találkoztam Valakivel, aki megtanított rá, hogy mindegy mit gondol rólad az-az ember, aki nem is ismer. Hogy ne adjak azok véleményére, akik nem látnak bele a szívembe. Valaki megváltoztatta az életemet.

Na de azt hiszem, kezdem a történetem a legelején.

A nevem Keyta, de mindenki Keynek hív. Tokyohoz közel lakom a családommal, anyukám egy helyi non-stop kisboltban eladó, apukám pedig a halfeldolgozónál dolgozik. Van egy testvérem, egy bátyám Ren, aki 28, én meg 22. Nem élünk jómódba, de a szüleink igyekeznek mindent megadni a számunkra. Fizetik a tanulmányaink, hogy minekünk meglegyen, s hogy ne legyen később gondunk az életbemaradással. Apám szerint az ember nagyságát a tudása mutatja meg, s minél többet tud valaki annál könnyebben boldogul az életben. Én pedig szeretek tanulni, falom a könyveket, érdekel a mitológia és a történelmünk. De odafigyelek a fizikai fejlődésemre is, így tagja vagyok a sulim sportkörének is. Bátyám már családot alapított és boldogan él a feleségével, aki nemsokára világra hozza az első gyermeküket.

Édesanyám szerint nagyon jóképű fiú vagyok, de az anyukák mindig túloznak. Szerintem teljesen átlagos külsőm van. 16 éves koromtól növesztem a hajamat, és nem is szeretnék megválni a hosszú tincseimtől. Az osztályomban sok lány elpirul, ha meglátnak, bár én nem tudom, ez miért lehet, hiszen vannak nálam szebb és sokkal sportosabb testalkatú fiúk is.

Tavaly új osztálytársunk lett, a neve Shou. Az első pillanattól láttam rajta, Ő nem mindennapi fiú. Édesanyja Európai, édesapja Japán származású. Anyukája sajnos a szülés után meghalt. Fertőzést kapott és az orvosok nem tudták megmenteni. Shoun látszik, hogy európai ősöktől származik, mert a szemei és a haja egyáltalán nem az apukája génjeit tükrözték. Haja világosbarna, a napfényben vöröses csillogású, a szeme sötétkék, néha sötétszürke. Magasabb, mint az átlag és sokkal erősebb csontozatú. A lányok számára Ő a tökéletes férfi, ha végigmegy a folyosón mindenki hangosan, sóhajtozik. Nem tudom megmondani, de az első pillanattól fogva úgy éreztem, nekem ezt a fiút meg kell ismernem. Így próbáltam vele beszélni. De hamar rá kellett jönnöm, hogy egy magas kerítést húzott maga köré, nem engedett magához közel, se engem se mást. Az okot nem tudtam, de igyekeztem leküzdeni a köré húzott akadályt, hogy megismerjem. Megsajnáltam, s szerettem volna mellette állni, ha szüksége van rám.

A Félvérsége miatt sokan gyűlölettel néztek rá, éreztem a tekintetükön a megvetést, s ez egyáltalán nem tetszett, féltem, hogy baja esik, és nem tudja majd megvédeni magát. Nem volt senkije az iskolában, akire számíthatott volna, így elhatároztam, majd én figyelek rá.

Egy napon sajnos bejött az, amitől féltem. Néhány nálunk idősebb diák, elkapta Shout és becibálták egy raktárépületbe, eleve nagy fölénnyel voltak, 12 egy ember ellen, ketten lefogták hátulról, a többi felváltva ütötte, ahol érte. Én ebédből érkeztem, és most kivételesen nem a tantermek irányába mentem vissza, hanem, a sportcsarnok felé igyekeztem edzésre, mikor meghallottam a raktárépületből szűrődő furcsa hangokat. Benyitottam, s döbbenten észleltem mi történt. Üvölteni kezdtem a banda fejével Toruval, hogy azonnal engedjék el, és kezdjenek hasonló súlycsoporttal. Torunak már rég a begyébe voltam, sok hozzám hasonló társammal együtt. Ő volt az iskola „gonosza” aki mindenkit terrorizált, és velem együtt néhány diák, nem hagyta magát, s kiállt az érdekeiért, ezért nagyon nem tetszettem Neki.

Szerencsére sikerült úgy felhúznom, a jelenlétemmel, hogy elengedte Shout és hozzám lépett.

- Toru ismételten találkozunk. Még mindig nem tanultál illemet, ha jól látom.

- Héé, nekem ne szájaljál te kis pisis, ideje végre rendesen elverni, hogy megtanuld hol a helyed.

- Erről jelenleg nem nyitnék vitát. Engedjétek el Shout, aztán megtárgyaljuk.

- Tied lehet ez a kis korcs, amint legyőztél, csak mi ketten.

- Rendben Toru, akkor menjünk az edzőterembe, és ezt tegyük meg tisztességgel.

- Ahogy kívánod.

A csapat minden tagja elkísért bennünket a sportcsarnokba, magukkal citálták szegény Shout is.

Toru hasonlóképp hozzám, küzdősportokban igen jártas volt, s így nem volt kétség, hogy nehéz dolgom lesz. Másfél óra után, nehezen, véres verítékkel, de megvédtem a magam és Shou becsületét. Toru a földön maradt.

Felkaroltam Shout, és egy szó nélkül távoztunk a teremből. Bevittem az orvosi szobába, s mivel nem volt a helyén az ügyeletes nővér, így én magam próbáltam kötszert és fertőtlenítőt keresni. Shou némán ült a széken és óvatosan figyelte minden mozdulatom. Mikor minden szükséges eszközt kikészítettem, szembe ültem vele, s belenéztem azokba a furcsa érzelmeket tükröző, haragtól torzult, de mégis hálás szemekbe. Arcán, több helyen is felszakadt a bőr, szája széle is csúnyán vérzett, szeme alatt hatalmas bevérzés látszódott. Szomorú tekintettel néztem a szemeibe, majd a lehető legóvatosabban igyekeztem megtisztítani a sebeit. Ő némán ült, néha-néha felszisszent, mikor a jód belecsípett a sebébe. Mikor minden sérülését rendbetettem, óvatosan felsegítettem, majd megkérdeztem, visszakísérjem e az osztályba. Ő csak a fejét rázta. Tudtam, hogy nem szeretne így megjelenni, így közöltem vele, hogy szólok az osztályfőnöknek a történtekről, majd hazaviszem. Ő bólintott, s így is történt.

Már a ház előtt voltunk, járt az autó motorja, percek óta álltunk, de Ő nem mozdult. Nem értettem a tétovázását, így megszólaltam.

- Megérkeztünk. Itt laksz igaz?

Bólintott.

- Bekísérjelek?

- Nem szükséges. –Jött a gyenge és alig hallható válasz.

- Valami baj van?

- Nincs, csak az apám megöl, ha így meglát.

- De hát miért?

- Mert ilyen nyámnyila vagyok, hogy nem tudom magam megvédeni.

- De hiszen túlerőbe voltak, esélyed se volt.

- Én azt tudom, de Ő ezt nem fogadja el.

- Értem, sóhajtottam. Akkor mit szeretnél? Mit tegyünk?

- Nem tudom. – hangja elcsuklott, éreztem a szomorúságát.

- Akkor, ha neked jó, elviszlek hozzánk.

- Köszönöm, de nem tudom.

- Egy cseppet se félj, a szüleim dolgoznak, és amúgy is örülnek, ha a barátaim meglátogatnak.

- Köszönöm. - Szemei ezüstösen ragyogtak, és mélyen láttam benne a hálát.

- Nincs mit. Mosolyogtam rá szelíden.

A gázra léptem, s húsz perc múlva már a házunk garázsában álltunk. Kiszálltam az autóból, s mivel láttam rajta, nehézkesen mozog, kisegítettem, és bezártam mögötte az ajtót. Beléptünk a házba, s az, szokásosan üres volt. A szüleim éjszakába nyúlva dolgoznak. Egy cseppet örültem is ennek, hisz így nem jönnek felesleges kérdésekkel. Leültettem a konyhába, és készítettem gyors egy kis kaját. Elétettem, majd bementem a szobába, kerestem egy nadrágot meg egy pólót, amit úgy véltem jó lesz rá, majd egy tiszta törülközőt is magamhoz vettem, s betettem őket a fürdőszobába.

- Menj nyugodtan, tusolj le, ha bármi kell, szólj nyugodtan.

- Köszönöm, köszönök mindent.

- Nincs mit. Mosolyogtam rá, s ő most először visszamosolygott. Nem volt tiszta és szívből jövő, de mosoly volt, amit miattam próbált a szomorú arcára varázsolni.

Leültem a kanapéra, kezemben a távirányítóval, bámultam a TV-t, de hogy mi ment benne, azt nem tudom, gondolataim a fiú körül jártak, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy szegénynek mennyire rossz lehet, és hogy mindent megteszek, hogy szebbé tegyem a napjait. Észe se vettem, mikor jött ki a zuhany alól, csak arra lettem figyelmes, hogy vízcseppek cseppennek a kezemre. Felnézek, és megláttam Őt. Haja frissen mosva, a fején összeborzolva, egy szál törülközőben állt előttem, a ruhákat, melyeket kikészítettem neki, a kezében tartotta.

- Ne haragudj, nem jó a méret?

- De. Köszönöm, csak nem szeretek farmerba és pólóba aludni. Nincs véletlen egy boxered a számomra?

- Már hogyne volna. –Mosolyogtam meg, s bekísértem a szobába, megmutattam Neki a fehérneműs fiókot. –Innen nyugodtan választhatsz-mutogattam, s kimentem a szobából, had öltözzön fel kényelmesen.

Kicsivel később már mellém is ült a kanapén, bár tisztes távolságba, én az egyik Ő a másik végén. Csendben ültünk, és néztük a TV-t.

Azt nem tudom, az Ő gondolatai az aktuális film körül jártak e, vagy máshol, de én a mai nap eseményeit dolgoztam fel. Később felálltam s én magam is letusoltam. Mikor visszaértem, Ő már elnyúlt a kanapén és aludt. Nem volt szívem felkelteni, és a szobába invitálni, így egy darabig mellette ülve néztem, ahogy kifinomult vonásokkal finomam szuszog, majd bevonultam a szobámba.

Reggel anya reggelivel és egy plusz terítékkel várt minket.

- Jó reggelt fiúk. Hosszú volt az éjszaka, ha jól látom.

- Jó reggelt anya, igen egy kicsit hosszú volt, a barátom Shou egy iskolába járunk.

- Jó reggelt kívánok, örvendek.

- Jó reggelt Shou-kun, az én nevem Takumi, és örülök, hogy megismerhetlek, jó látni, hogy a fiamnak ilyen tisztelettudó barátai vannak. Látom tegnap edzésetek volt, azért nem kéne ennyire túlzásba vinni. Vigyázzatok magatokra jobban.

- Igenis hölgyem.

- Rendben anya, ne haragudj, csak tudod Shou még új, és egy picit még bele kell rázódnia a dolgokba. Tudod mennyire kemények az edzések.

- Igen tudom fiam, de azért figyeljetek egymásra. Na én megyek is, mert ma is sok a munka, éjjel jövök. Shou-kun, szívesen látunk máskor is, gyere nyugodtan.

- Köszönöm szépen, és jó munkát.

Anya távozása után Shou rámnézett, láttam a tekintetébe a szomorúságot.

- Olyan jó neked Key, hogy láthatod az anyukádat.

- Anyukám nagyon kedves és nagyon szeretem, tudom, hogy Neked már nem él az anyukád, sajnálom.

- Nagy baj, ha én ma nem megyek veled az iskolába? Inkább az egész napomat a plázába töltöm.

- Egyáltalán nem baj, de akkor menjünk együtt, ma nekem sincs kedvem bemenni, amúgy is péntek van, megérdemeljük a lazulást.

- Dejó, akkor menjünk. –mosolygott rám végre boldogan és tisztán.

Beültünk a kocsiba s elindultunk. Azt hiszem mostmár mondhatom, hogy lett egy új barátom.

                                                                        
Holdfény

Tikkasztó nyári forróság után jól esik egy kis lágy szellő. Valahogy nem jött álom a szememre, lehet a meleg hatása, vagy valami egészen más, ami a fejemben cikázik. Ezek a furcsa gondolatok, és a megmagyarázhatatlan érzés. Próbálom elnyomni, elkergetni, mert nem értem az okát annak, hogy folyamatosan csak Rá tudok gondolni. Próbálok rájönni, mi történik velem, és miért van ez az egész. Soha nem érdeklődtem senki iránt még így, s nem tudom, mit tegyek az érzéseimmel. Igazából azt sem tudom, mit érzek.

Shou nyugodt szuszogással terült el az ágyamon, lágy és lassú ütemben mozgatta a levegő a testét. Jó volt nézni, ahogyan alszik, már napok óta nálunk vendégeskedik, de se édesanyám se édesapám nem haragszik emiatt. Az ablak nyitva volt, és a lágy szellő finoman borzolta a hajunkat, lágyan játszadozott a bútorokon megpihenő selyemmel. Úgy döntöttem, kiszellőztetem az agyamat és sétálok egyet. Cipőt, nadrágot és egy pulóvert húztam magamra, majd a házat mögöttem hagyva, elindultam az éjszakába. Mikor egy közeli játszóhoz érem, leültem egy padra, és hanyatt dőlve élveztem a telihold szikrázó fényeit és varázslatos kis gödröcskéit. Még soha nem néztem végig ennyire tüzetesen, rájöttem mennyire gyönyörű. Elképzeltem, hogy ott sétálok a kráterekkel tűzdelt kőrengetegen. Élveztem a súlytalanságból adódó szabadságot. A figyelmem megtört, valaki mellém ült a padra. Óvatosan néztem oldalra, és megláttam Őt. Valószínűleg észrevette, a döbbent tekintetem, mert rám mosolygott.

- Felébredtem, és nem voltál ott, gondoltam, megkereslek, nehogy bajod essen.

- Aludnod kéne, biztos fáradt vagy, ma is nehéz nap van mögöttünk. A pláza sok energiát kivisz az emberből. - mondtam szelíd mosollyal az arcomon.

- Aranyos vagy, de jól esik a hűvös. –közelebb húzódott hozzám.

A szívem megmagyarázhatatlan módon kezdett heves kalapálásba, olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a testéből áradó hőt. Elnyúlt a padon, szemeit a holdra szegezte, s csendben figyelte az általam már jól megszemlélt krátereket.

- Gyönyörű igaz?

- Igen, tényleg az. Mikor kicsi voltam, az volt az álmom, hogy űrhajós leszek, de aztán nem lett belőle semmi.

- Efféle álmaim nekem is voltak, sőt, szerintem mindenkinek- suttogtam, miközben én magam is elnyúltam a padon. Finom érintést kaptam Tőle, mikor a feje alá helyezte jobbját. Fogalmam sincs miért, de beleborzongott a testem az érintésbe. Jóféle érzés volt.

- Köszönök Neked mindent –suttogta szelíden.

- Mondtam már, hogy nem szükséges. –felültem, s ránéztem.

Ő is felkelt, s tekintetét az enyémnek szegezte.

- Kérlek egy pillanatra, csukd be a szemed.

Nem értettem a hirtelen kívánságot, de megtettem, amit kért. Éreztem, hogy közel hajol, a forró levegőt a tüdejéből, mely a bőrömet cirógatta. Ajkai a fülem mellett álltak meg. Halk sóhajtás, majd lágy és alig hallható hangon kaptam meg, mit már eddig is mondott.

- Köszönöm.

Nem mertem mozdulni, se szólni, nem tudtam mi fog most történni. Lágy, puha érintést kaptam. Alig érezhetőt, de mégis annyira édeset, hogy teljesen elszédített. Soha nem tapasztaltam még ehhez hasonlót. Ajkai arcomat érintették, alig puszi volt, mit kaptam, én mégis totálisan ellágyultam tőle. Mikor éreztem, eltávolodik tőlem, ránéztem, kezemmel finoman végigsimítottam a haján, majd az arcán. Láttam a tekintetében a kétséget, de én visszahúztam magamhoz. Lágyan érintettem az ajkait, óvatosan, nehogy túl sok legyen. A fejembe zúgtak a kérdések, és minden, de éreztem, most a pillanatnak élek. Tétova elhátrálást tapasztaltam. Elhúzta magát tőlem, majd nyelt egyet, s már nedves ajkakat kaptam viszonzásul. Óvatos csókok követték egymást. Finom, alig-alig érintések. Számomra mégis, felért mindennel. Kezem finoman átfogta a derekát, másikkal a haját cirógattam. Ő még közelebb húzódott, hátamra fogott, s hevesebb ütemre sarkalt. Órák teltek el mikor elengedtük egymást. Egy szót se szóltunk, csak ültünk egymás szemébe nézve. Láttuk a válaszokat a másikban. Finoman magamhoz öleltem, s míg a nap felkelt, az a pad volt a mi szállásadónk.

Érzések viharában

Hétfőre Shou sebei szépen beforrtak, már csak néhány apró jele volt a csütörtöki eseményeknek. A lelkében nem tudom dúlt e még düh vagy fájdalom, de reggel együtt jött velem az iskolába. Odafelé semmit se szolt, nézet némán ki az autó ablakán. Arcát egy pillanatra se fordította felém. Fájdalmas volt, hogy megfoszt a tekintetétől, nem láthatom az érzéseit. Talán épp azért tette ezt velem, mert nem szerette volna látni. Az iskolához érve, fogta a táskáját és elindult, nem várta meg, hogy bezárjam az ajtót. Össze voltam zavarodva, csak néztem a távolodó alakját. Szomorúság szorította a szívem, nem értettem mi történik és miért ilyen.. De úgy voltam vele, adok Neki időt, lehet, hogy megbánta és és.. nem tudom. Nagy levegőt vettem, majd lassan besétáltam. A napunk nagyon nehezen telt, minden másodperc óráknak tűnt. Hazafelé tartva is messze sétált tőlem. Próbáltam megszólalni, és mondani Neki valamit, de nem mertem, és igazából nem is jutott eszembe semmi értelmes. Így csendben követtem. A kocsiba ülve megszólalt.

- Kérlek vigyél haza. –szemeivel a messzi távolba meredt, kezeit a lábai mellé tette.

Egy szót se szóltam, ráléptem a gázra, és a házukig hajtottam. Mikor kinyitotta az ajtót, óvatosan a kezére fogtam és visszahúztam. Keze remegett, finoman érintettem a fejét, és óvatosan felém fordítottam. Szemei könnyesen ragyogtak rám. Keserű mosollyal ajándékoztam meg, majd magamhoz húztam, olyan közel, amennyire lehetett. Átöleltem finoman. Magamba szívtam hajának és bőrének illatát. Percekig fogtam, míg ő mozdulatlan tűrte tettem, majd kezeit felemelte, és hátamra tapasztotta. Magához szorított, amennyire csak tudott. Én viszonoztam a szorítását, majd lágyan a fülébe súgtam: - vigyázz magadra, holnap találkozunk, - majd elengedtem. Lassan lépett ki az autóból, és az ajtóban még egyszer visszanézett rám. Megtörölte az arcát, intett, majd bement.

Még percekig álltam a ház előtt, remélve visszajön hozzám, de nem tette. Lassan adtam gázt és hajtottam el. El amilyen messze csak lehet.

Eszembe se volt hazamenni, így egész éjszaka autókáztam. Nem tudom hány kilométert mehettem, de mikor visszaértem már reggel volt. Felmentem, letusoltam és mentem az iskolába. Ő nem volt sehol. Próbáltam rájönni, miért nem jön, hogy én vagyok-e az oka, de az osztályfőnök se mondott semmit.

Napok teltek el, hogy Shou nem jelent meg az iskolában, és már igencsak ideges voltam miatta, hogy mi történhetett, így elhatároztam, hogy bármi történik, én meglátogatom.

Tanítás után, így is tettem. Beültem a kocsiba, és azonnal hozzájuk hajtottam. Az ajtó előtt egy kicsit tétováztam, de végül is, bekopogtattam. Ajtó nyílt és egy nagyobb darab marcona kinézetű férfi nézett rám kérdően.

- Jó napot kívánok, a nevem Keyta Shintarou, Shou osztálytársa vagyok, és Őt keresem. Itthon van?

- Jó napot Keyta-san, épp elkerülte Őt, most indult el magukhoz, azt mondta, elkéri a leckét.

- Köszönöm uram, akkor megyek is. Viszont látásra.

- Viszontlátásra. – majd pár pillanat múlva, mikor épp az autóhoz értem, megszólít – Hé, fiú.

- Igen uram.

- Vigyázz Shou-kunra, Te vagy ezen a helyen az egyetlen barátja. Amióta ideköltöztünk, csak a Te nevedet szokta említeni.

- Vigyázok rá uram, ígérem. Ő a legjobb barátom – majd beszálltam az autóba és amilyen hamar csak tudtam, hazavezettem.

Ő már a lépcsőn gubbasztott, nem tudom mióta várhatott. Leguggoltam elé, végigsimítottam a haján, majd magamhoz húztam. Nem ellenkezett, sőt, szorított, mint aki többé el se akar engedni.

- Gyere, menjünk be. – ő csak bólintott, s besétáltunk az ajtón. Levette a kabátját és a cipőét, majd a kanapéra ült.

- Kérsz valamit enni, vagy inni? –nemet bólintott a fejével, majd a kezével a kanapé párnáját ütögette maga mellett. Melléültem. Néma csendben ültünk egymásra se nézve, míg Ő meg nem törte a csendet.

–Sajnálom, motyogta maga elé alig érthetően.

Rámosolyodtam s biccentettem a fejemmel. Semmi baj. Megsimítottam a fejét, hiányzott a kezeimnek az érintése. Jól esett a selymes fürtökbe túrni, és Ő se ellenkezett a tettemre.

- Hiányoztál, Suttogtam csendben. –Ő csak piroskás arccal zavartan mosolygott, majd közelebb kucorodott hozzám. Jól esett a közelsége. Szeretném örökké így tudni magam mellett. Finoman öleltem át a vállát s magamhoz húztam. Némán gubbasztott ölelésemben szorítva pólóm anyagát a kezében. A csillagok rég beragyogták az eget kellemes nyári szél lobogtatta a selyem függönyöm, de mi még mindig egyek voltunk. Ő édesdeden aludt én pedig élveztem a pillanat minden aprócska gyönyörét, miközben a tüdejéből a meleg levegő kellemesen csiklandoz.

Örökké így szeretnék maradni......

Reggeli ébredés

- Jó reggelt mondtam mosolyogva miközben egy gőzölő fekete löttyöt nyújtottam át az ágyamon kényelmesen elnyúlt kedvesemnek.

- Jó reggelt köszönte meg szelíden, majd elvette a csészét, és a másik kezével maga mellé húzott.

- Itt maradsz, mondta mosolykálva.

- Huha most rabod vagyok?

- Igen, és nem engedlek.

- Igazából nem is akarok elmenni.

- Ennek örülök. Vihorászott

- Apukád nem fog aggódni?

- Nem hiszem, mondtam, hogy itt fogok maradni nálad.

- Oh de előrelátó valaki. Van valami terved? Mit szeretnél csinálni?

- Lusti.

- Ennyi? Hmm egész nagyszabású tervek. Részletek is vannak?

- Határozottan. Itt az ágyban kezdjük, aztán elmegyünk ebédelni, és esetleg délután egy séta?

- Ez megfelel. Van egy hely, oda el szeretnélek vinni.

- Hol? Messze van?

- Ne kíváncsiskodj, titok. Majd délután meglátod.

- Menjünk most..

- Türelmetlenségből ötös. Na jó, akkor kapd magad. Kocsival megyünk.

- Sétáról volt szó.

- Ha odáig sétálnánk, napokig tartana. De sétálunk is, ígérem.

- Rendben. –Pattant fel hirtelen, egy pillanat alatt magába öntötte a löttyöt, nadrágot húzott és pólót rángatott magára. Mosolyogva figyeltem, ahogy esetlenül próbál minél hamarabb kész lenni. Az ajtó fájának támaszkodtam, és így néztem, ahogy porzik utána a lakás.

- Kész. Termett előttem ragyogó arccal.

Karon fogtam, kipenderítettem az ajtón, zártam, majd csattogtunk le a lépcsőfokokon. Kocsiajtó csapódott, motor, és indulás. Míg én tekintetem az útnak adtam, ő az ablakra tapadva és kíváncsian vizsgálta, hova is megyünk. Egy kis erdei úton letértünk, és a hatalmas fák árnyékában kacskaringózva hagytuk el egyre jobban a város zajait. Az út néhol fölfelé kapaszkodott, néha lefelé kanyargott. Szerettem mindig is ezt az utat. Már szinte teljesen elfelejtettem, hogy is néz ki. Hisz alig voltam hat éves, mikor édesapám elhozott ide. Lassan egy csermely édeskés vízfolyása is útitársunk lett. Kedvesem, ámulva szemlélte a tájat, ami körülvett minket. A csermely egy kerekded tóban végződött. A tó mellett egy aprócska faház magasodott, mögötte a hegyek nyúltak fel, egész az égig. Szikrázó napsütés simogatta a tájat. Leállítottam a motort. Percekig ültem, és szívtam magamba a természet csodáját. Kiszálltam a kocsimból, és kedvesem is kisegítettem. Ő lélegzetet is elfelejtett venni szerintem már percek óta. Csodálkozó tekintete és mosolya mindent elmondott nekem.

- Megérkeztünk.

- Ez meseszép. Hol vagyunk?

- Ez valamikor a szüleim nyári háza volt, de sok éve már, hogy járt ezen a tájon ember.

- Varázslatos. Bemegyünk?

- Persze.

Besétáltunk az ajtón. Ahogy élénktárult a ház rejtett világa, megcsapta orrunkat a fa illata. Porlepte bútorok, mindenhol pókhálók, mégis szívmelengető, bensőséges érzés járt át. Felsétáltunk a csigalépcsőn, egész a hálóig. Ott is mindenütt por nyomta a bútorok vállát.

- Ráfér egy alapos takarítás. Motyogtam.

- Segítek, maradjunk itt hétvégére.

- De hát nincs se gáz se víz.

- Nem baj. Itt a tó, és majd rakunk tüzet.

- Ahogy szeretnéd. –mosolyogtam rá.

Elrejtve mindentől és mindenkitől, csak mi és a természet. Végre békére leltem.

Holdvilágos éjszaka

Kellemesen hűvös nyári este köszöntött ránk, a hold bevilágít az ablakon. A kis tó visszaveri a fényeket, és a faház szinte tündököl.

- Elég hűvös lett Key.

- Igen, errefelé igen hűvösek az esték. Hozok Neked még egy takarót.

- Ne, ne menj, ragadta meg a kezem s visszahúzott. –Maradj itt.

- Rendben, suttogtam, majd közelebb húzódtam hozzá, s finoman átöleltem. Fejét a vállamhoz nyomta, éreztem a forró levegőjét. A kezét simítva éreztem, hogy a piheszerű kis szőrszálak az égbe magasodnak. Finoman dörzsöltem, s igyekeztem felmelegíteni. Picit hátrébb mozdult, lehúzta a takarót magáról, majd az enyém alá bújt, és sajátját is ránk terítette.

- Így jobb lesz, - motyogta, s visszabújt a karjaimba.

Én tovább simítottam s csókot nyomtam a fürtjei közé. Beleborzongott. Újabb csókot adtam, és ismételtem borzongást kaptam. Rámnézett, azokkal a meseszép szemeivel, s a következő csókot már a homloka kapta, majd az orra hegye s végül az ajkai. Jó volt újra megérinteni Őt. Finoman ízleltem minden pici részletét az arcának, ajkának minden apró szegletét. És többet akartam, kértem a nyakának vonalából, s a vállai ívéből, s Ő adta. Lihegése egyre izgatottabb lett, csókjaimat egyre hevesebben kérte. Finoman a hátára fektettem, és gyengéden simítottam végig. Ujjaimmal a pólója anyagával kezdtem játszani, majd egyre jobban kívántam, ami alatta van. Ő feküdt alattam, fejlét oldalra fordítva. Arca piroslott a vágytól, hajából apró verejtékcseppek indultak a homloka felé. Gyönyörű látvány volt. Hószín bőre pirosan égett, légvételei egyre sűrűbbek és hangosabbak lettek. A vágy fűtötte teste szinte izzott, minden érintésemre. Nem bírtam tovább. Felültettem, és levettem a pólóját, majd a sajátomtól is megszabadultam. Ráfeküdtem a hószín testére, és vágyakozva csókoltam őt. Éreztem, ahogy a szíve hevesen ver. Egy cseppet mozdult csak alattam. A csípőjét emelte meg, s tette magát teljesen alám. Lábait szétnyitotta, és így várta, hogy teljesen ráfeküdjek. Nem kellett kétszer kérnie. Az ágyékom majd szétrobbant, csakis őt akartam. Szállni kívántam, repülni vele messzire, magasra. Éreztem, ahogy kíván engem. Erősen martam a fenekébe, és így húztam magamhoz még közelebb. Egy hajszál sem fért volna el közöttünk, annyira közel volt, s én mégis azt kívántam, bár még közelebb érezhetném. Halk nyögést kaptam az érintéseimre, és vágya egyre inkább lüktetett. Egy pillanat alatt fosztottam meg a nadrágja börtönétől, és sajátomat is a szoba padlójára száműztem. Bőre pőresége, illatának aromája, lágy eszenciája szerelmünknek belengte a szobát. Soha nem hittem, hogy lehet valami ennyire gyönyörűen édes és csodálatos. Nem gondoltam, hogy lehet az érzékeknek és az észlelésnek ennyire magas foka. Ő vágyakozva sóhajtott alattam, én pedig nem tudtam betelni a testével. Minden apró szegletét érinteni, érezni, csókolni kívántam. Ő pedig hangosan felnyögött minden érintésemkor. A testem ösztönlénnyé alakult, combjaiba martam, és emeltem a hátamra őket, lüktető férfiasságommal ölének támasztottam, s jobbommal az övére martam. Hevesen kezdtem simítani, ő pedig hangosan nyögött minden mozdulatomba. Egy pillanat alatt agyam képes volt felülkerekedni vágyaimon, s hozzáhajolva odasúgtam:

-         Biztos, hogy szeretnéd?

-         Igen. –Hallatszott a vágytól édes válasz.

-         Sze.. -de mielőtt kimondtam volna ölelő karokat és csókot kaptam a számra.

Szelíd erőszakkal fektetett a hátamra. Egyik kezemet a férfiasságára segítette, a másikat pedig a fenekéhez igazította. Tudtam mit akar, így lágyan köröztem a fenekén, egyre beljebb haladva. Éreztem a vágyát, és a lüktető belsejét. Csak egyetlen ujjammal hatoltam belé, ő mégis kéjes nyögést hallatott. Férfiasságomra markolt, és simogatni kezdett. Egyre hevesebb ütemre sarkaltuk egymást, mikor ő megállt a kényeztetésemben, és előrébb ült. Férfiasságom saját magába segítette, és finoman kezdett mozogni. Csípőm hamar felvette a tempót, és beleborzongtam az érzésbe. Keserves hangon szűkölt fel, amikor teljesen belehatoltam. Én robbanni kész voltam, de ő még vágyat hajszolt. Vissza kellett fognom magam, hogy együtt szálljunk. Heves ütemben játszottam férfiasságával, s ő közben csípőjével körözött. Ez itt a mennyek kapuja, nem is kétséges. Egy pillanat alatt robbantunk. Kéjes nyögéseink messze távolba szöktek. Háta, és egész teste remegett az élvezettől, én pedig csak ölelni akartam őt. Percek kellettek, míg megnyugodott a légzésünk. Gyönyörködtem a vöröslő bőrében, és a csillogó szemeiben. Csókot adtam homlokának, majd lassan álomba szenderültünk.

Majdnem dél volt mikor felébredtem, mellettem ott feküdt Ő. Oly gyönyörű volt, hogy el se akartam hinni, hogy valóság. Megdörzsöltem a szemem, hátha az álom káprázik velem, de Ő ott maradt, és csendesen szuszogott az ölelésembe. Lágy csókkal ébresztettem, s ő álmosan nézett fel rám. Mikor meglátta az arcom, elmosolyodott, és finom csókot adott. Bal kezével beletúrt a hajamba, majd a fülemhez hajolt, s ennyit súgott:

-         Én is téged.

Beleborzongtam a szavaiba. Közelebb bújtam hozzá, és szorosan átöleltem. Végigsimítottam a hátán, és ajkaiért nyúltam.

Az egész hétvégét így töltöttük, egymás karjaiban, soha meg nem unva az érintések millióit. Most már tudom, mi a legszebb dolog a világon, és mindent megteszek, hogy óvjam ezt a drága kincset, amit kaptam. Ő az én igazgyöngyöm. Egy igazi ritkaság, melynek minden csepp harmatát meg szeretném ízlelni. Örökké.